Ősrokonok találkozása

Vannak-e a szfinxeknek férgei

Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.

Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

pirantel a pinworms számára, hogyan kell bevenni

Kulcsár-Szabó Zoltán Önreflexió, szimbólum és modernség a poetológiai diskurzusban A modern költészettel elsőként nem csak negatív kategóriákban számot vető öszszefoglaló munkák1 óta rendre visszatér egy paradoxon, amely arról tanúskodik, hogy a - pozitív értelemben - deskriptív apparátus sem képes elszakadni a modern lírának tulajdonított új esztétikai tapasztalat negativitásától, amennyiben a tagadás vannak-e a szfinxeknek férgei megfosztás szókincsére épülő fogalomkészlettől való megszabadulásra tett kísérletek is magukon viselik azok nyomát.

A modern líra önreferencialitására vonatkozó tézis Hugo Friedrich könyvében pl.

Navigációs menü

A "poétikai funkció" modellje még a ‘as-'es évek európai irodalomtudományában is újra és újra alkalomként szolgált a költői nyelv mibenlétére vonatkozó kérdés újrafogalmazására3, ami azt sejteti, hogy meghatározásának bizonyos aspektusai továbbra is jó kiindulópontot nyújtanak a lírai "modernség" problémakomplexumához való közelítés számára. Érdemes azonban figyelmet szentelni annak is, hogy Jakobson példamondata egy tulajdonnevet is tartalmaz, a nyelv egy olyan, tisztán performatív aktusára utal vissza tehát, amely megszünteti a jel és a vannak-e a szfinxeknek férgei referencia különbségét.

Ezt az, alighanem Jakobson modellje szerint is hamis előzményes-következményes sémát a modellálás kényszere miatt nemigen lehet kiiktatni, megfordítani azonban igen, egy ilyen kritikai művelet pedig a jakobsoni képlet radikálisan idegen aspektusát tárja fel: az - egyediségében valójában megragadhatatlan - performatív aktus elsődlegességéből kiindulva ugyanis a nyelv anyagszerűségében immár nem a nyelv létesítőerejének költői reaktivációja lesz felismerhető, hanem éppen a referencia utólagossága, vagyis inskripcionális, véletlenszerű karaktere.

A nyelv önreflexivitásának ebben az esetben viszont az az ismétlődés lehet az egyedüli feltétele, amely a referenciális azonosításban egy elsődleges performatív aktus inskripcióját aktiválja, idézi vagy ismétli meg, s így a poétikai funkció a jelentés megragadását meghatározó önkényes és véletlenszerű feltételrendszer érzékeltetéseként gondolható újra, amire egyébként szinte felszólít az a sajátosság, hogy a Nyelvészet és poétika példaanyagának nagy részét a tulajdonnevek, illetve az anagrammatikus alakzatok uralják.

A poétikai funkció modellje megragadásának ezen másik útja persze végsősoron ott találkozik a Jakobson szövegében nyíltan követett eredetivel, ahol a Nyelvészet és poétika a poétikai funkciónak a referenciálissal szembeni igaz, nem időbeli elsődlegességét mérlegeli, a legszembetűnőbben azon kijelentésében, amely szerint "a poétikai funkciónak a referenciális funkcióval szemben megállapítható elsőbbsége nem szünteti meg magát a referenciát, hanem csupán többértelművé teszi", és amely a referencia megosztásával akár az egész üzenet önismétlésének lehetőségét is felveti.

Innen nézve válik felismerhetővé, hogy a poétikai funkció imént javasolt, vannak-e a szfinxeknek férgei irányú értelmezése lényegében ugyanazon nyelvi folyamat két ellentétes aspektusára derít fényt, amelyek közül az egyik a költői nyelv funkció- teljességének8, a másik tulajdonképpen az "üzenet" materializálás általi kioltásának9 metapoétikai allegóriáját ismeri fel a költői nyelv önreflexivitásában.

Minthogy a poétikai funkció felfogható úgy illetve: aligha fogható fel máskéntmint egy olyan folyamat megnevezése, amely során a jelölő önmagára utalásában annak anyagszerűsége helyettesíti a közlemény fenomenalitását, azaz - és ennek a későbbiek során még lesz jelentősége - megbont egy végsősoron szimbolikus képletet, a referenciális viszony inskripciója vélhetőleg ugyanúgy egyfajta felejtésként írható le, mint ahogy a felejtés mozzanata határozza meg a referencia többértelművé válásának képletét is, hiszen ez utóbbi egy mnemotechnikai rendszer összezavarásaként is magyarázható.

Feltéve, hogy - visszatérve Jakobson példájához - a választási szlogen azáltal utal önmagára, hogy alakilag is - miként azt Jakobson interpretációja véli11 - leképezi a mondat jelentését, az önreflexivitás feltétele egy szinekdochikus viszony, pontosabban a szinekdoché egy totalizáló felfogása lesz, amelynek értelmében az egészt az üzenetet egy olyan elem reprezentálja a hangalak és a "rímképlet"amely annak részét alkotja.

A szinekdoché ilyen aktivitása azonban egy újabb problémával szembesíthet, méghozzá avval a kérdéssel, hogy - e retorikai képletet az önreflexió kompozitorikus formájával összekapcsolva - miként utalhat valami arra a totalitásra, amelybe bennefoglaltatik a szinekdoché tisztán retorikai értelmezése nem feltétlenül kínál itt megoldást, amennyiben a szinekdoché mint trópus azt helyettesíti, aminek része, de ami - értelemszerűen - nincs jelen?

Nem kell-e kívülkerülnie belőle ahhoz, hogy visszautalhasson rá? Feltehető, hogy a nyelvi önreflexió leírásainak egyik kedvelt metaforája, a kicsinyítő tükör erre a problematikára kínál egyfajta megoldást, és bizonyára az sem véletlen, hogy az önreferens műalkotás modernista dogmájához kritikailag viszonyuló költőknél sokszor éppen a megtévesztő tükröződés jelenségéből nyert önprezentációs effektusoknak nő meg a szerepe pl. John Ashbery egyes verseiben.

Annak azonban, hogy az önreflexió poétikai aktusában a nyelvi matéria leképezhesse az üzenet referenciális, kontextuális feltételezettségét, a felejtés visszafordíthatósága volna a biztosítéka.

  1. Gyógyszerek helminthiasis
  2. Az ő foszforfényök a végtelen óczeán zöldes tükrét tűztengerré alakítja át.
  3. Baudelaire - Verlaine - Rimbaud : A romlás virágai (antológia)
  4. Hattuszasz – Wikipédia
  5. Magyar Szó Online | Vélemény/Jegyzet/Visszapörgetés | Ősrokonok találkozása
  6. Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok?

A választási szlogen jakobsoni interpretációja ezt a lehetőséget sugallja: a "másodlagos, poétikai funkció", vannak-e a szfinxeknek férgei egyenértékűség elve azaz a hangzók ismétlődése által összekapcsolt elemek kombinációjának formális képletében feltárulkozó paronomasztikus effektus a kijelentés szubjektumát körülöleli a kijelentés tárgya, amelyet az őket összekötő viszony ["like"] foglal megint csak magába eszerint leképezné azt a vonzódást, amelyet a mondat szemantikailag állít, vagyis az üzenet formális, materiális struktúrája maga is ugyanazon jelentett "jelölőjeként" működik, azaz egyenértékűvé válik önnön referenciális szerepkörével.

Ez az egyenértékűség a fenomenalitásától megfosztott nyelvi anyag és ugyanezen nyelvi anyag jelentő, fenomenális aspektusa között azt sugallja, hogy a nyelv önreflexív vannak-e a szfinxeknek férgei működése végsősoron visszafordítja azt a felejtési folyamatot, amely létrejöttének feltétele. Bár jelen példa esetében aligha volna értelmes megkérdőjelezni az interpretáció hatékonyságát, mégsem érdemes megfeledkezni arról a körülményről, hogy a másodlagos poétikai funkció leírása nem mehetett végbe az üzenet referenciális funkciójának teljesítményétől függetlenül: bármilyen kényszerítő erejűnek tűnik is Jakobson értelmezése, még ebben a rövid és jócskán "túldeterminált" közleményben sem magátólértetődő a poétikai és a referenciális funkció egybeesése, ami immár a totális önreflexivitás feltételének nevezhető.

A kijelentés referenciális apparátusától eltekintve ugyanis a formai kompozíció más értelmezési lehetőségei sem zárhatók ki: interpretálható a lajk hangsor feldarabolásának műveleteként, visszhangként, egy tökéletes ismétlődés megbontásaként ami az l hangzó teljesítménye volna: ez esetben az "Ike" hármas ismétlődésének harmonikus szubtextusát éppen a "like" harmonikus jelentését lehetővé tévő hangzó bontaná meg, az l és a k konfliktusát "leleplezve" stb.

Ez a megfordítás ismét a nyelv materialitásának performatív önkényére emlékeztethet: a poétikai funkció azon teljesítménye, amely egy nyelvi üzenet tökéletes önreflexivitását teszi lehetővé, csak a referenciális funkció igénybevételével vannak-e a szfinxeknek férgei a másodlagos, poétikai funkció jakobsoni értelmezése csakis a "like" jelentésének fenntartása vagy megelőlegzése révén hajtható végrevégsősoron tehát a nyelv materialitásának újrafenomenalizálásával, ami viszont azt a következtetést implikálja, hogy a nyelvi üzenet önmagára vonatkoztatásának amely tehát a nyelv anyagszerűségének és fenomenalitásának szinekdochikus érintkezésén alapul legtökéletesebb megvalósításai sem képesek szavatolni a totális egybeesést,12 nem képesek lezárni azt a referencializálódás véletlenszerű folyamatával szemben.

A referencia törlése önfelszámoló folyamatnak bizonyul tehát, hiszen a közlemény materiális és fenomenális síkjának tökéletes egybeesése mindig már korlátozná a betű véletlenszerű játékát. Minthogy ezért materialitás és fenomenalitás nem eshetnek egybe, a nyelv önreflexiójaként felfogott esemény valójában a betű a parazita kölcsönhatása az egyének szintjén, a betű olvashatóságának inskripcióját a betű performatív erejével azonosító folyamatként írható le, ami tulajdonképpen mindenfajta megértés feltétele.

A költői önreflexió képletét tekintve mindez nem érinti az önreferencialitás azon, pl. Friedrich által használt sémáját, mely szerint ez az aktus a realitás tagadásaként értelmezendő hiszen ez az attitűd mintegy a nyelv materialitása és fenomenalitása közötti konfliktus felismerésére utalugyanakkor - nyelvi modelljének dekonstrukciójával - megkérdőjelezi a totális önreflexió lehetőségét.

Vannak-e a szfinxeknek férgei ismeretes, a vita a vers zárlatának értelmezhetősége pontosabban, metapoétikai olvashatósága kapcsán bontakozik vagy legalábbis csúcsosodik ki, amit egy olyan, látens "narratíva" készít elő, amely Jauss elemzése mentén elsősorban a lírai szubjektum metamorfózisainak sorozataként közelíthető meg. Ez a sorozat önmagában is több kérdést vet fel. A lírai én szólama és megjelenítése egy túldimenzionált emlékezete által veszélyeztetett identitású tudat pontosabban agy ["cerveau"] azonosulási kényszereinek mozgásaként írható le, amely a hasonlítás és a közvetlen allegorikus azonosulás aktusait követően eltűnik, majd immár a megszólított pozíciójában tér vissza.

Ugyanakkor ezen a ponton - mint azt a vers olvasatainak bizonyos széttartása igazolja - megtörik az átváltozássorozat egyenesirányú logikája. A "te" megjelenésének az én újabb alakváltásaként való értelmezése a megszólított paradox személytelenségére "matiére vivante"illetve az ismét újrakezdődő metamorfózisokra az "eleven anyag" gránittá, a gránit szfinxszé válik hivatkozhat,14 az aposztrophé olvasható azonban a tudatától megfosztott lírai hang és a tudattal felruházott anyag dialógusaként valójában tehát egyfajta prozopopeiaként 15, bizonyos korlátok között akár az önmegszólítás konvenciói mentén is A megszólítást végrehajtó anonim instancia elvileg kapcsolatba vannak-e a szfinxeknek férgei a vers Sokkal jelentősebb lehet viszont a megszólítás azon sajátossága, hogy a "te" megjelenése a szövegben egybeesik a kővé válás pillanatával, pontosabban a megszólítás eseménye nem választható külön a "te" vagy a versbéli szubjektum?

Az "eleven anyag" kővé válása tehát egy létesítő nyelvi művelet, vagyis lényegében egy performatív aktus teljesítménye, ami utólag visszaigazolja a vita résztvevőinek azon gondtalanságát, amely a megszólítás ismeretlen "énjének" esetleges tematizálásában mutatkozik meg, illetve abban, hogy a rossz lehelet fehér virágzik a torokban énjének meghatározatlansága nem befolyásolja döntően a szöveg értelmezhetőségét.

A "te" kővé változtatásának "avatásának" aktusa ugyanis - a kijelentés deiktikus struktúrája által megerősítve a szöveg szukcesszív előrehaladása nem allegorizálható reális temporális folyamattá, így a kijelentés "mostja" nemigen lokalizálható máshol, mint a megszólalás atopikus, hiszen nyelvi terében - a nyelv teljesítményeként értelmezendő s az ilyen értelemben felfogott performatívumnak a kijelentés alanya csak másodlagos végrehajtója lehet, létrehozója nem ahogyan - de Man egy példájára visszautalva17 - a házasságkötés aktusának sem az aktust celebráló és kicserélhető személy, hanem az esemény nyelvi megvalósulása a lényegi feltétele.

Felismerve a te megjelenésének nyelvi önértelmezését a szövegben, a vers metapoétikai horizontja is körvonalakat nyerhet: az, hogy az anonim megszólítás az én-kijelentések önazonosító aktusainak sikertelenségét követően hangzik el, a nyelvi teremtőerő olyan vannak-e a szfinxeknek férgei elutasításaként fogható fel, amelyek perszonalizálják, interiorizálják és intencionálissá teszik azt, megfosztva tulajdonképpeni létesítő potenciáljától.

enterobiasis gyermekeknél klinikai irányelvek parazitáktól származó tüdőgyulladás

Az önkimondás nyelvi reflexiójának ezen allegóriájában az anonim megszólítás instanciája a nyelv performativitásának reprodukciójaként fogható fel tehát, ami azonban - tekintettel a vers befejezésére - aligha tekinthető véglegesnek.

A zárlat kompozitorikus alakzatát, amelyben Jauss a költői önreflexió gesztusát véli felismerni18, meglehetősen ellentmondásos feltételrendszer veszi körül. Már az utolsó alakváltozat, a szfinx megjelenését megelőzően felfedezhető az életszerűség és az anyagszerűség kettőssége a szövegben "matiére vivante"ami a kőből mint matériából kibontakozó emberi arc képletében is megismétlődik, ezt Jauss elemzésének azon felismerése is megerősíti, amely a zárósorok rímképletében és szintaxisában a szfinx "létének kétségbevonását, a matiére vivante materializálódásának előrehaladását"19 érzékeli.

Jauss és de Man vitájának egyik központi kérdése a szfinxnek a "felejtés allegóriájaként" való olvashatóságát érinti az "Oublié sur la carte" kifejezésből de Man a szfinx jel-karakterére következtet a szöveg metapoétikájában23, amivel Jauss interpretációja amely - de Manéval ellentétben - nem ‘ottfelejtették', hanem ‘lefelejtették' értelemben olvassa a kifejezést csak nehezen tűnik összeegyeztethetőnek, amennyiben a német irodalomtudós a "felejtés allegóriáját" abban látja megvalósulni, hogy a szfinx nincs jelölve a térképen s ezért hozzáférhetetlen a jelölők inherens mnemotechnikája számára.

Ez a problematika, ha nem is oldható meg, de legalábbis megkerülhető a "térkép" metaforikus teljesítményének konzekvens végigkövetésével: az, amit a térkép nem jelöl, általában olyan hely, vannak-e a szfinxeknek férgei akkor is azonosíthatatlan a textuális turista számára, ha véletlenül rátalált volna, amely tehát szükségszerűen nem eshet vannak-e a szfinxeknek férgei önmaga referenciájával, örökre megfejthetetlen matériaként, végsősoron tehát szintén üres jelként, inskripcióként fogható fel.

Ha azonban Jauss értelmezése ezen a kartográfiai kerülőúton mégis legalábbis részleges összhangba hozható de Man következtetésével, akkor a verszárlat metapoétikai olvasata a szfinx mint éneklő jel zavarbaejtő képzetével kerül szembe "[ Ez nyilvánvalóan két, a vers metapoétikai önprezentációjában ellentétes pozíciót egyesít, a költemény hanghoz jutó szubjektumát és annak tárgyiasult alakváltozatait.

vannak-e a szfinxeknek férgei helmint nem található

Jauss olvasatában mindenesetre - és alighanem itt ragadható meg a vitapozíciók fundamentális különbözősége - a szöveg poétikai struktúráit az emlékezet díszleteiben érzékelhető sajátos szépség a "szép rendetlenség", ami Baudelaire újszerű szépségfogalma felől nyerhet történeti magyarázatot reflektálja az önértelmezés tematikus szintjén, míg de Man vannak-e a szfinxeknek férgei szerint a felejtés, az elfeledettség bejelentése kínál tematikus párhuzamot a poeticitás számára.

Egyfelől az aposztrophé azon teljesítményeként, amely a szubjektumot beszédhelyzetben szituálja vagyis maga a megszólítottság igazolja vissza a költői hang instanciáját 27, a szfinx "éneke" azonban másfelől ismét felidézi a nyelv interiorizálásának és intencionalizálásának folyamatát azaz a lírai én szólamát az aposztrophét megelőzően.

Az ének metaforája a költői hang jelenlétét vagy visszatérését jelöli, vagyis a szöveg predikatív viszonylatainak egy szubjektum intenciójával való azonosítását28, lényegében tehát az "éneklő jel" képzetében rejlő ellentmondás felszámolását vagy elsimítását ígéri az "ének" oldalán. Utólag ebben a nem-dialektikus sémában ismerhető fel a vers önreflexivitásának feltétele: Jauss érvelése, mely szerint a szfinx dala magával a verssel azonosítható, vagyis az "én" a lírai hang, lehetne hozzátenni létrejöttének-tárgyiasodásának folyamatát mesélné el, abból az azonosságból eredhet, amely a szfinx hanghozjutása a verszárlatban és a nyelv létesítőerejének intencionalizálásaként leírt én-megszólalás a versnyitányban között feltételezhető.

Nyomozás indult a Pesti úti idősotthon ügyében

Ezt a képletet azonban a vers kompozíciója többszörösen is megzavarja. Az emlékezet gyomorégése lehet a férgektől, amelyekhez a lírai én hasonlítja magát, a hanghoz jutás, a performativitás interiorizálásának allegóriáiként foghatók fel, ezekhez a szfinx képe azonban eleve csak félig-meddig illeszkedik ez a kérdés Jauss és de Man Hegel-olvasatainak szembenállásában artikulálódik29a vers irreális térviszonyainak hirtelen váltása a tárolók helyére a mélység vagy zártság dimenzióitól megfosztott sík felszín lép pedig éppen a hanghozjutás másik feltételének megvalósulása, az aposztrophé performatív aktusának pillanatában következik be.

Az interiorizált hang, a lírai szubjektum tudatának, emlékezetének és a vannak-e a szfinxeknek férgei felszínességének-"textualitásának" képvilága ezt vannak-e a szfinxeknek férgei csupán egyetlen ponton érintkeznek: az énnek a temetővel való totális azonosulásában "- Je suis un cimetiére [ A temetőben "tárolt" verssorok, illetve férgek ellentéte pedig éppen ezen az érintkezési ponton inszcenírozza a költői hang intencionalitásának és a nyelv performativitásának konfliktusát, hiszen az én alakváltozata éppen azt zárja körül, azt rejti el, amit Baudelaire verse az aposztrophé létesítő gesztusa esetében a hanghozjutás feltételének mutat, a nyelv önkényes, véletlenszerű performativitását, ami - jelen esetben - a jelölő materialitásában tapasztalható meg - ez azonban a kétértelműség szemantikai játékában ássa alá a vannak-e a szfinxeknek férgei és a verssorok, a hang és a betű harmonizálhatóságát.

A vers leghangsúlyosabb tematikus rétege ugyanis éppen az emlékek halottságában, múlandóságában ismerhető fel, ami a fenti összefüggésben a nyelv materialitásának azon kettős teljesítményét jelenítheti meg a metapoétikai olvasatban, hogy az egyrészt hozzáférhetetlenné, elfeledetté válik a költői hang fenomenalitásában, másrészt vannak-e a szfinxeknek férgei - éppen ezért - végleg eltörli annak alapját, hiszen így megsemmisül a kötelék a hang és a jel anyagszerűsége között.

Némiképp sarkítva úgy is lehetne fogalmazni, hogy a szfinx dala mindörökre elfelejti a szövegét és ezáltal képtelen arra, hogy megismételje azt a folyamatot, amely létrejöttét lehetővé tette.

Míg tehát a poétikai funkció jakobsoni modelljének példája a nyelv materiális önismétlésének lehetetlenségéről tanúskodott, Baudelaire verse és az értelmezése körül kibontakozott vita azt sugallja, hogy ez a folyamat a nyelv fenomenális síkján sem mehet végbe.

E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETEK

Végsősoron mindkét esetben a hang és a betű, a nyelv intencionális és véletlenszerű működésének egybeesésében, illetve egybeesésének lehetetlenségében azonosítható az a struktúra, amely a nyelvi, illetve költői önreflexió alapjául szolgál, és aligha volna túl merész értekezői lépés ezt a struktúrát a költői szimbólum struktúrájával azonosítani.

Innen nézve bizonyára nem nevezhető véletlennek, hogy de Man másik kései Baudelaire-értelmezésében Anthropomorphism and Trope in the Lyric a szimbolizmus irodalomtörténeti koncepciójának bírálatából szintén előcsalogatható a költői önreflexivitás problémája, amely ezúttal az olvasás fogalmával kerül összefüggésbe. Minthogy immár ez a tanulmány is bír bizonyos jelentőséggel vannak-e a szfinxeknek férgei magyar irodalomtudomány egyes diskurzusai számára, az érvelés összefoglalására tett kísérlet talán elhagyható.

Baudelaire Correspondances című versének olvasata de Man számára ott kezdődik vagyis ott válik valóban olvasássáahol az interpretáció számára érzékelhetővé válnak azok a törések vagy megszakítások, amelyek a szövegben kétségkívül lokalizálható "szimbolisztikus ideológiát"30 diszartikulálják.

Ez utóbbi Baudelaire versének recepciótörténetéből kikövetkeztethetően az kötelező és fakultatív parazita és szellemi, vagy - de Man terminológiájához közelítve - az esztétikai vagy fenomenális és az episztemológiai vagy nyelvi tapasztalat, egészen pontosan tapasztalat és tudás egyesíthetőségére épülne, amit az "esprit" és a "sens" egymáshozközvetíthetőségének a vers zárósorában színrevitt lehetősége igazolna.

A Correspondances retorikai arculata a deklaratív modalitás, a trópusoknak a végtelen helyettesítés aktusait implikáló rendszere és a tematikus sík irrealitása [a szemekkel és hanggal felruházott természet, a "szimbólumok erdőin" keresztülhaladó ember, a végtelen kiterjedésű illatok, amelyek ezen tulajdonságuk révén a szellem mozgásával válnak összeköthetővé] többszörösen is felhívja a figyelmet a szöveg azon rétegére, amely helyet csinál önnön ideologikus olvasatának.

A szót a "metaphorein" fordításaként tagolva feltárulkozik a "meta-" előtag kettős referenciája, amely lényegében az eddig feltárt eldönthetetlenségek sorozatába illeszkedik. A "transport"-ban implikált "túl" "beyond" nemcsak egy bizonyos ponton túlhaladó mozgást jelölhet, hanem egyben magának a mozgásnak a "túl"-ját, azaz a "mozgást létesítő", és attól eltávolított instanciát, amely a szonett nevezetes nyitányának "La Nature est un temple.

Félretéve először a tulajdonnév problémáját, szembetűnő, vannak-e a szfinxeknek férgei a propozíció és a nyelvi létesítés aktusa formailag egyazon megnyilatkozásban fejeződik ki: a "La Nature est un temple" kijelentés felfogható egy eredendő létesítő aktus idézeteként, minthogy vannak-e a szfinxeknek férgei azonban elkerülhetetlenül már csak ismétli azt, megfogalmazása pillanatában immár csupán propozíciónak tekinthető, amivel világossá válik a mozgás "túl"-jának nyelve és a kommunikáció nyelve közötti ellentét szükségszerűsége Baudelaire versében, elsősorban az, hogy miért ítéltetik a trópusok költői nyelve szükségszerűen "önnön fölöslegességének ismétlésére".

Azt, hogy a szöveg megértésére tett minden olyan kísérlet, amely antropomorfizálja, hiszen egy szubjektum intenciójaként azonosítja azt, szükségszerűen áldozatul esik ennek a csábításnak, de Man a Correspondances "olvasataként" felfogott Obsession című Baudelaire-szonetten bizonyítja, ám célszerűnek tűnik megjegyezni azt is, hogy mint az a Nietzsche-értelmezésből már következik, de amit de Man csak a tanulmány végén jelent ki40 a szöveg ilyenfajta fenomenalizálása lényegében szintén a nyelv performatív képességében rejlő "vak" erőszak teljesítményének, legalábbis annak egy aspektusának tudható be.

Lényegében tehát a "mi a természet?

vannak-e a szfinxeknek férgei

Jelen gondolatmenet szempontjából érdemes kitüntetett figyelmet szentelni annak a sajátosságnak, hogy a tanulmányban visszatérően tematizálódik a "visszhang" képzete először a vers szimbolisztikus ideológiájának egyik mozzanataként, amely a visszhangnak a kijelentés egységét megtörő-szétdaraboló teljesítményét a visszhangok sajátos egyesülésében harmonizálná a Correspondances 5.

A "visszhang" e második tematizálásában szembetűnő, hogy az egész tanulmány központi problematikáját érinti: a "választ", amelyről kiderült, hogy pinworms egy lány punci nyelvi teremtés aktusának kétféle ideologikus és nem-ideologikus inskripcióját másolja egymásba, illetve a jelölő leheletnek tűnik vannak-e a szfinxeknek férgei és a retorikai megtévesztés viszonyát, amelyek tulajdonképpen felfoghatók egyazon folyamat - a nyelvi közlemény fenomenalizációja - kétféle aspektusaként.

A visszhang így a szöveg metafiguratív, önértelmező trópusaként azon kettősségre utal, amely a nyelvi teremtés félrevezető válasz-formájában megfigyelhető: a "Qu'est-ce que la Nature?

Hogy minek tekinthető azonban a válasz visszhangja, amely válasznak tetteti magát, erre a kérdésre a visszhang harmadik előfordulása ad választ de Man szövegében. A Correspondances "visszhangja" ugyanis nem más, mint az Obsession, vagyis a Correspondances "olvasata", amelynek viszonyát az elsőként tárgyalt szonetthez de Man a tükörszerű megfeleltetések szimmetriájaként írja le, márpedig - mint azt Gasché megállapítja43 - az önreflexivitás képzete a kései de Man számára a nyelv fenomenális koncepciójában gyökerezik.

Mint az - a tanulmány logikája ismeretében - akár várhatónak is nevezhető, a tükörszimmetria képlete valóban csupán a nyelv fenomenális szintjén áll fenn.

De Man leírása szerint44 ez a tükör-szimmetria a két szöveg kölcsönös egymást-tagadásaként jön létre: míg a Correspondances kétségbevonja az illatok és az ének egyesíthetőségét, az Obsession tropológiai szisztémája zárt és stabil; a Correspondances rágódik férgek az Obsession aposztrophé-struktúrája váltja fel; a Correspondances érzéki gazdagságát az Obsession visszavonja, illetve bensővé látomássá, álommá transzformálja; ez az interioriációs gesztus viszont láthatóvá teszi a Correspondances szubjektumát illetve, talán helytállóbb fogalmazással, hozzárendeli a szubjektivitás dimenzióját ahhozamely viszont lerombolja az így létrehívott figurális stabilitást stb.

Catching a BOBBIT WORM

Az egybeesés azonban, mint minden visszhang, illuzórikus lehet csupán: a két vers szimmetriája ott bomlik fel, ahol az Obsession feloldja a "végtelen totalizálás" és az "örök ismétlődés" ellentétét, amelyet a Correspondances zárlatának prózai olvasata feltárt. Az Obsession "kényszere" pszichologizálja féregparaziták kezelésének megelőzése enumerációval keltett tautológia vannak-e a szfinxeknek férgei a szimbolikus totalitás feszültségét, és a gyász és az emlékezet tematikus súlypontja révén "Chambres d'éternel deuil oú vibrent de vieux r les," a távollevő visszatérésének, a tapasztalat és a tudat újraegyesítésének lehetőségében oldja fel azt.

Itt nem tematizálható annak kérdése, hogy mennyiben nevezhető kényszeresnek az Obsession de Man által nyújtott, olvasatként való olvasata, hiszen jelen gondolatmenet, de de Man argumentációja szempontjából is sokkal inkább az tűnik lényegesnek, hogy az olvasás mint a szöveg hamis "visszhangja" éppen azon a ponton leplezi le önmagát, ahol helyreállítja azt a szimbolikus totalitást, amelyet a szöveg megcáfol, másként e leírás félrevezető temporalitását áthelyezve megfogalmazva: ahol szubsztanciális azonosságnak veszi a szöveg tropológiájának effektusait.

A tanulmány nevezetes általánosító zárlatának46 egyik feltevése szerint a téves megértés olyan metaforái, mint pinworm és roundworm különbségek. Az "első" szöveg mindig már magában hordozza önnön ideologikus olvasatának szükségszerűségét vagy kényszerét jelen esetben a "lírai" olvasat lehetőségétamely - mint a szöveg visszhangja - szintén szövegnek maszkírozza magát, ám olyan szövegnek, mely nem eshet egybe avval, amelynek megértésére tett volna kísérletet.

A kutatás a legutóbbi időkig is újra és újra szembesül pl. Célszerűnek mutatkozik tehát feltenni a kérdést, hogy a "szimbolizmus" milyen felfogását vizsgálja felül a szimbólum általános érvényű lehetetlenségének felismerése a kései de Mannál, amihez legalábbis elfogadható kiindulópontnak látszik de Man korai munkásságához fordulni - még akkor is, ha az ilyen típusú genetikus magyarázati séma a lehető legidegenebbnek tűnik de Man szellemétől.

A "szimbolizmus" problematikája de Man egyik legkorábbi, az ‘es évek közepén írott tanulmányában kerül középpontba The Double Aspect of Symbolismegy olyan írásban, amelynek kérdései - más és más formában - visszatérnek de Man kései, dekonstruktív poetológiájában is.

hogyan lehet meggyógyítani a férgeket fórum

A tanulmány a modern költészet feltételezett, válságos kondícióját veszi szemügyre, mely azon távolság legyőzésének kényszerében jelentkezik, amely a költői nyelv és az általa megnevezett vannak-e a szfinxeknek férgei elválasztottságában érzékelhető: az, hogy a nyelv nem esik egybe azzal, amit meg-nevez, de Man számára olyan kérdéseket vet fel, amelyek a "mi" kérdéseink a költői nyelvről53 - és érdemes szem előtt tartani, hogy a korai de Man diskurzusában ez a többes szám alighanem többet jelent, mint pusztán a tudományos argumentáció személytelen alanyát.

A szimbolizmus költészete azért kitüntetett terepe e kérdés artikulációjának, mert tudatában van a problémának, hiszen tematizálja azt, amennyiben színreviszi a költészet lehetetlenségének tapasztalata és a költészet általi megváltás lehetősége közötti konfliktust, melynek két alapvető aspektusát Baudelaire, illetve Mallarmé példáján véli felfedezni. A két aspektus különbözősége mindenesetre röviden a következőképpen vázolható: a "lét költészete" "poetry of being" Baudelaire-nél56 a nyelv és a dolgok, a tudat és a természet egységének a lét egységének, vagyis - de Man számára ekkor - a természet közvetlen hozzáférhetőségének igézetében felismeri, vannak-e a szfinxeknek férgei "a lét egységét nem lehet megállapítani, csupán a nem-lét fogalmaival", mely utóbbit Baudelaire-nél a halál, a kozmikus destrukció tematikus és meta figuratív szerepköre képviselne.

Az egység helyreállításának tehát az az ára, hogy az eredendő elválasztottság megszüntetése egy olyan identifikáció képletében valósítható meg csupán, amely során a tudat - azonosulva az ontológiailag felsőbbrendű tárggyal - felszámolja önmagát.

Ősrokonok találkozása

A másik út, Mallarmé költői "projektuma" ez a "poetry of becoming" ["a ‘valamivé válás' költészete"] elnevezést kapja 57, kikerüli az ebben rejlő ellentmondást a tudat, azaz a nyelv megsemmisítését a poétikai aktusbanés a tudat "oldalán" marad: a tudat hozzáférkőzése a természethez a nyelvi mediáció reflexív mozgásaként fogható fel, amely az eredendő elválasztottságot a tudatban dolgozza fel, amely azonban - ismét csak a természet tudattal szembeni fölénye miatt - a tudat megmentése vagy kiteljesítése, aktusának véghezvitele "accomplishment" érdekében kénytelen feláldozni a tárgyat, amit a tárgyak elpusztulásának univerzális szcenikája jelezne Mallarmé költészetében.

Mint Ortwin de Graef megjegyzi,58 ez az analízis olyan olvasatokra támaszkodik, amelyeket a későbbi de Man az olvasás konzekvens elhárításaként, nem-olvasásként bélyegezne meg a baudelaire-i poétika ezen leírásában könnyűszerrel szituálható az az ideologéma, amellyel a Correspondances elemzése szembefordulmégsem érdemes ennyivel elintézni a tanulmány legfontosabb konklúzióját, amely a "lét egységének" helyreállítására tett kétféle, de egyként kudarcra ítélt kísérlet között abban látja az alapvető különbséget, hogy - ellentétben Baudelaire-rel - Mallarmé tudatában van a célkitűzés szükségszerű sikertelenségének.

Ez a tudatosság, illetve egyáltalán a költészet különleges tudatossága, pontosabban tudása önnön feltételeiről Mallarmét Hölderlinnel rokonítja. Az így felvázolt romantikus-modern kánont a - vallásos konnotációktól sem mentes - "lemondás" "renunciation" - de Man egyik vannak-e a szfinxeknek férgei a ‘as évek közepéig59 tudatos attitűdje határozza meg, vagyis a költői nyelv és a realitás egyesíthetőségéről való lemondás, az eredendő szeparáció tudata.

A korai de Man szerint a költői nyelv végsősoron e tekintetben tudatossága, reflexivitása révén különül el a nyelv nem vagy "kevésbé" irodalmi használatától: ha a nyelv és a tudat nem eshet egybe a dolgokkal ami az ekkor a fenomenológia által is inspirált de Man számára annak következménye, hogy az intencionális aktus intencionális korrelatívuma, a "noéma" valójában nem más, mint a reális tárgy negációjaakkor a költői nyelv reflexivitása az egybeesés illúziójának destrukciójaként a lét közvetlen, eredeti tapasztalatának megismétlésével ennek téves voltát teszi felismerhetővé.

Mindez de Graef szerint a temporalitás síkján is megfogalmazható amennyiben a de Man szerint szükségszerűen temporális nyelv nem eshet egybe az általa megnevezni vélt "örök" vagy időtlen entitással a léttelakkor a temporalitás nem annyira a nyelv eredendő tévedésének jeleként, sokkal inkább ennek okaként fogható fel, ami magyarázatot adhat a temporalitás problémájának előtérbe kerülésére és a romantika újragondolásának evvel egybekapcsolt igényére de Man életművében a ‘as évektől kezdve.

Bár de Man diskurzusában a "romantika" kifejezés már az ‘es vannak-e a szfinxeknek férgei is feltűnik tág pl. Valójában persze felfogható vannak-e a szfinxeknek férgei a folyamat egy sokkal elementárisabb történeti szükségszerűség olvasataként, amennyiben de Man többször utal arra a paradoxonra, amely a romantika történeti megközelítésében bontakozik ki és amelynek a "mi" történeti tapasztalatunk romantikus "eredete" az oka: arra, hogy valójában "mi" is a romantika részesei vagyunk, amennyiben ez - mivel hozzájárul saját időtudatunk konstitúciójához - prefigurálja a "mi" megértésünket, illetve róla alkotott képünket.

René Wellek által a korszak egyik kitüntetett jegyeként kezelt momentumára alapított romantikaképe66 abból nyeri sajátosságát és eredetiségét, hogy a romantika de Man-i "szuperkánonjában" Rousseau, Hölderlin, Wordsworth ez nem a természettel való dialektikus kölcsönviszonyban, hanem a tudat elsődlegességeként s így az említett "renunciation" reflexivitásának színtereként interpretálható.

A romantika kanonikus modellje tehát az irodalmi nyelv természetének valós felismerésében azonosítható, amelytől a - "modernség", illetve a "szimbolizmus" helyére lépő - "posztromantikát" mint - nem elsődlegesen, de nem is elhanyagolhatóan - kronológiailag is a romantikára következő irodalmat az választja el, hogy ez utóbbi nem éri el a romantikus belátás mélységét, hiszen a "mi" posztromantikus kondíciónk öndefiníciós feltételrendszere éppen annak megértésére alapul, amely egyben az eredete is.

Hattuszasz

Az irodalom eredendő elválasztottsága a realitástól, amely a romantika kondíciója és inspirációja is egyben, a posztromantikus ön megértés számára a katasztrófa, a válság totalizáló narratíváit hívja elő, illetve egy olyan modernista demisztifikációs attitűdöt, amely azonban a romantika ideologikus félreolvasását teszi szükségessé, vagyis a romantikáról alkotott közkeletű ideologémák érvényesítését, amelyeket a posztromantikus demisztifikáció leleplezhet persze itt megfogalmazható az az ellenvetés, hogy ez a képlet végsősoron a romantika de Man-i revíziójának önértelmező allegóriájaként is felfogható, aminek még lehet jelentősége.

Ez mutatkozna meg abban, hogy a posztromantikus irodalmi tudat az eredendő szeparációt egy válságfolyamat eredményeként saját felfedezésévé maszkírozza, amivel párhuzamosan éppen azoktól a romantikus elődöktől vitatja el ennek tudatát, akik erre nem válságként, hanem a nyelv eredendő feltételrendszereként reflektáltak. Ez az értelmezési lehetőség legalábbis támogat egy olyan feltételezést, vannak-e a szfinxeknek férgei a "romantika" de Man-i fogalmát a par excellence irodalmisággal, az irodalom eredendő, önteremtő materiális aktivitásával azonosítja, amelynek a valóságtól való elválasztottság nem következménye, hanem feltétele és amelynek megértésére tett kísérlet az olvasás mindig már a "posztromantika" önvédelmi mechanizmusait lépteti működésbe.

Az argumentáció szükségszerűen igénybe veszi az irodalmi nyelv természetének újbóli megfogalmazását, amely abból indul ki, hogy - ellentétben a nem irodalmi nyelvvel - az irodalmi nyelv jel vannak-e a szfinxeknek férgei jelentés különbségének felismerését feltételezi "A nyelv azon változata, amelyet irodalminak nevezünk, pontosan azt, a nyelvről tett megállapítást veszi alapul, hogy a jel és a jelentés soha nem eshetnek egybe.

Az irodalom, ellentétben a mindennapi nyelvvel, e tudás túloldalán kezdődik; ő a közvetlen ki-fejezés téveszméjétől mentes nyelv egyetlen formája. Ezt azonban, mint de Man figyelmeztet, tévedés volna a deficites realitás költészet általi kompenzációjának képlete mentén magyarázni ahogyan az egyébként a modern líra történeti narratíváiban minduntalan visszatér, pl. Friedrichnél is felfedezhetősokkal inkább az irodalom önnön "semmiségéről" "nothingness" való tudásaként kell felfogni, ennek a semminek az ismételt megnevezése volna maga az irodalom.

Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol, és eszelősen minden fűszálat teletűz ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról a nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz. Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hüsén, alszik, hanyatt a fűben, s arany felhő lebeg fenn, s ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény! Lába a sásszirom közt, alszik s derűs az ajka, mint beteg gyermeké, s álom mosolyog rajta, - óh Természet, melengesd szegény fázó fiút!

Ezt - de Man példája szerint - az is jelezheti, hogy a lírai mű az aktuális érzések távollétéből ered és a fiktív érzelmek létrehozásával képes biztosítani a rekollekció illúzióját, míg a fikcionális mű a másik létének illúzióját teszi lehetővé, de cáfolja is azáltal, hogy nem csupán fikció, hanem a fikció fikciója, amennyiben tud önmaga fikcionalitásáról. Bár Rousseau-t idézi, az érvelés - minthogy ez a tanulmány már egyértelműen nyelvi struktúrákra hivatkozik tudat és természet, nyelv és tárgy, intenció és noéma helyett jelre és jelentésre - teljes egyértelműséggel a par excellence irodalmiságban találja meg referenciáját a kettő között persze de Mannál nincs túl nagy különbségami egyben lehetővé teszi a "romantika" metaforájának erre vonatkozó - legalábbis részleges - újraszituálását de Man diskurzusában.

Innen nézve ugyanis akár természetesnek nevezhető, hogy a romantikus allegória újradefiniálása, ami a gyakran de Man "retorikai vannak-e a szfinxeknek férgei pillanataként azonosított A temporalitás retorikája című tanulmányban található meg a legkifejtettebb formában70, tulajdonképpen a szimbólum korábban idézett meghatározását bontja ketté: az általa megnevezett objektummal azonosulni képtelen nyelv szimbolikus természete itt az allegória temporális struktúrájában köszön vissza, amely egyúttal leleplezi a szimbólum "posztromantikus" koncepcióját, mely immár a szimbolizmus-tanulmány szimbólumfogalmának ideologikus átirataként fogalmazható újra.

A két retorikai terminus viszonya éppen azt a sémát ismétli, amely a "romantika" és a "posztromantika" vagy modernségilletve a Correspondances és az Obsession, szöveg és olvasat kapcsolatában volt megfigyelhető.

A romantika és a posztromantika, illetve a romantika és a modern viszonya így a megértésfolyamat effektusainak viszonyaként lesz magyarázható, irodalmi szöveg és olvasás aszimmetrikus viszonyaként, egészen összhangban avval a, de Man egyik, es, az irodalmi modernséget problematizáló írásának kiindulópontjául szolgáló kijelentéssel, mely szerint a "modern" kifejezés "az irodalom jelenben való létezésének, vizsgálhatóságának vagy olvashatóságának problematikus lehetőségét jelöli egy olyan nézőpontból, amely osztani véli annak a temporális jelenről vannak-e a szfinxeknek férgei képzetét".

Nem létezhet semmiféle romantika a maga modernitása, és semmiféle modernitás a maga romantikája nélkül, még akkor sem, ha ez a feltételrendszer távol áll attól, hogy dialektikus vagy valóban reverzibilis legyen.